A kerten túl
A reggeli sugarak vakító fogakként üldözték, ahogy belépett egy kosár száraz ruhával. Kezei automatikusan hajtogatták a takaros formákat. Látszott, hogy dús, vörös haját már megérintette az idő, ahogy a hálószobája ablakán beszökő szellő összeborzolta. Olyan távolinak tűnt.
Vele szemben ülve kínoztam az öreg gitárt. Bíbor testét kifakította a napsugarak hosszas inváziója. Rendes hangszer volt, tudta a dolgát apám fennhatósága alatt: a húrok elénekeltek minden hallani kívánt dallamot, a fatest pedig elbírta elsöprő szenvedélyét, számos dalt szülve az évek során.
Hogy mennek a gitárórák, drágám? – kérdezte anyám, egy pillanatra sem feledve monoton munkáját.
Egész tűrhetően. Épp azon gondolkodtam, hogy magammal viszem apu gitárját, mert úgy tűnik, nem egyezünk azzal, amit az iskolában kaptam.
Felvonta a szemöldökét.
Tudom, hogy Jácintnak szántátok, de ő nem úgy néz ki, mintha a művészetek bármilyen formája érdekelné. És miért hagyjuk, hogy szegény hangszer egy szobába zárva senyvedjen?
Ha így látod, nem állítalak meg. Mosolygott, de volt valami keserű sértettség a hangjában. Egy pillanatra elhallgatott, majd ismét engem fürkészett.
És hogy aludtál tegnap éjjel? Biztos nagyon fáradt voltál a hazaút miatt.
Nem túl jól. Van ez a visszatérő álmom, ami mindig kínoz, amikor hazajövök. Hideg futott végig a gerincemen, s borzongva hunytam le a szemem. Amikor kinyitottam, láttam anyám aggódó tekintetét, mely új vonalakat fedett fel puha bőrén. Témát váltottam.
Mindegy, inkább segítek a hajtogatásban, utána pedig kimehetnénk sétálni a kertbe. Már egy ideje nem láttam a virágaidat. Mit szólsz?
Persze, menjünk, drágám – felelte halkan, és megint megpróbált mosolyogni, de a mozdulat fakó volt, mintha csak megszokásból született volna az arcán. Egy pillanatra olyan fáradtnak tűnt.
* * *
Nem látom az arcát, de érzem magamon a tekintetét. Tudom, hogy ha megfordulok, az felbátorítja, sőt megőrjíti, de muszáj szembenéznem vele. Látni akarom, ki ő és mit akar tőlem. Minden homályos, csak azt látom, ahogy felém mozdul, így sarkon fordulok és futni kezdek. Tudom, hogy üldözőbe vett, minden érzékszervem ezt sikítja. Mindenhol ott van. A végtagjaim nehezek, olyan nehezek, hogy szeretném őket hátrahagyni és elrepülni. Nem, nem tudok repülni, már futni sem tudok: lassított felvételen látom magam, és nem értem, hogy a lábaim miért nem akarják végezni a dolgukat. Lenézek és olyan, mintha vízben futnék: a levegő ellenáll nekem, nem enged mozdulni. Olyan közel van most, hogy a tarkómon érzem a leheletét. Hová fussak? Nincs körülöttem senki; egyedül vagyok ezzel a vadállattal. Próbálok sikítani, de érzem, ahogy a levegő megtölti a gégémet és visszafelé áramlik ahelyett, hogy a számon keresztül szökne ki. Nem kapok levegőt. Látom, ahogy a keze majdnem megérint. Aztán felébredek.
* * *
Főbe! Jössz, drágám? – hallottam az ajtóból. Megtöltött egy kis piknikkosarat az ebédünkkel, és várta, hogy csatlakozzak hozzá. A régi hathúrossal a kezemben lesiettem. Lassan elindultunk a virágágyások felé, ahol a kora délutánt terveztük tölteni. Lépteinket meleg nyári fuvallat kísérte. A liliomok, kokárdavirágok, százszorszépek és rózsák mind életre keltek a szélben. Anyám lassan mozgott; fürgeségét rég elveszítette fiatalos könnyedségével együtt. Ahogy lábait nyári szoknyája alatt nyújtóztatta, alabástrom bőrén keresztül jól látszott a kapillárisok sűrű hálózata. A zöld és türkiz vonalak élénken játszottak a fűszálak között, mintha a körülöttünk burjánzó növényzet folytatásai lettek volna.
Miután az almámmal végeztem, apám gitárjáért nyúltam. Lejátszottam egy akkordot, majd anyámhoz fordultam:
Miért nem látogatsz meg soha? Döbbenet ült ki az arcára, miközben hirtelen kérdésemet dolgozta fel, noha érkezését már régóta várta.
Hogy érted? Bármikor jöhetsz hozzám, nincs szükség arra, hogy én zavarjalak. Nagyon jól tudom, hogy a tanulással vagy elfoglalva. Nem is beszélve a részmunkaidős állásodról a könyvtárban.
Soha nem vagyok túl elfoglalt ahhoz, hogy veled töltsek egy kis időt, anya. Egyébként nem is emlékszem, hogy valaha elhagytad volna ezt a darab földet. Amikor Jácint és én gyerekek voltunk, akkor is mindig itthon maradtál.
Apád nem szerette, ha olyan gyakran kijárok. Amúgy is nagyon sok dolgom volt itthon. És ott voltál te és a bátyád, akiről gondoskodhattam… – hangja halk lett és távolságtartó. Valami bevillant.
Belegondolva, én sem hagytam el a kertet. Jácint mindig elmehetett a barátaihoz, de ha én akartam látni az enyémeket, akkor nekik kellett eljönniük hozzám. Apa kész játszóteret épített a hátsó udvarban, és azt mondta, hogy nem kell kimennem, hiszen itt van minden, amire csak szükségem lehet. Sokáig el is hittem.
Hosszú szünet következett. Láttam magam a kerítés mögött, ahogy más kislányokat nézek arra sétálni. Éreztem a pánik hullámait, amelyek oly gyakran gyötörtek, mióta egyetemre mentem. Nem volt tapasztalatom a külvilággal kapcsolatban, és fogalmam sem volt, hogyan kezeljem ezt. De mindig is éreztem a késztetést, hogy elmenjek. A rémálom is akkor kezdődött. Mindig bénító és mindig ugyanaz. Az egyetem viszont megváltoztatott. Megszülettek a saját gondolataim. Egy idő után a rémálom is szinte teljesen eltűnt, és csak az otthoni látogatásaimkor jött elő kísérteni. Azokon az éjszakákon azonban egyszer sem maradt el…
* * *
Nem látom az arcát, de érzem magamon a tekintetét. Tudom, hogy ha megfordulok, az felbátorítja, de muszáj szembenéznem vele. Látni akarom, ki ő és mit akar tőlem. Minden homályos, csak azt látom, ahogy felém mozdul, így sarkon fordulok és futni kezdek. Tudom, hogy nem menekülhetek, mindenhol érzem a jelenlétét. A végtagjaim nehezek, lassított felvételen mozgok. Lenézek és olyan, mintha vízben futnék: a levegő ellenáll nekem, nem enged mozdulni. A szívem kihagy egy ütemet! Nincs hová bújni. Olyan közel van most, hogy a tarkómon érzem a leheletét. De ki elől menekülök? Miért menekülök? Erőfeszítésem értelmetlensége évek óta először hökkent meg, ereimet forró düh árasztja el. A másodperc töredéke alatt szemtől szemben találom magam üldözőmmel. Nem vagyok hajlandó tovább futni. Megérdemlem, hogy megértsem. Ezért úgy döntök, látnom kell. Megpillantom üldözőm felhúzott szemöldökét, kitágult pupilláit, levegő után kapkodó száját… A felismerés döbbenete kővé dermeszt, s ahogy félelmem lassan elolvad, a jól ismert vonások is megenyhülnek.
* * *
Megvan minden, amire szükséged lesz?
Persze. Biztos nem akarod apád gitárját? Meggyőződésem, hogy valaki meg tudná javítani neked – mondta, miközben körülnézett az előszobában, keresve, mit adhatna még nekem, mielőtt elhagyjuk ezt a helyet. Éppen reggeliztünk, amikor hatalmas puffanást hallottunk az emeletről. Anyám hálószobájába lépve apám gitárját találtuk a padlón. A fatesten hatalmas repedés. A kora reggeli napfényben láttuk, ahogy a friss nyíláson keresztül csillogó porszemek szabadulnak ki.
Teljesen. Megengedhetem magamnak, hogy újat vegyek. Amúgy is túl nehéz. Csak lehúzna – mosolyogtam, majd becsuktam a bejárati ajtót, és elfordítottam a kulcsot a rozsdás zárban. Ő kint állt, csomagjaival a kezében, és a kertet nézte. Hosszú sóhaj után ismét felém fordult. Forró szellő járta át a bokrokat, anyám lángoló koronáját, szeretett virágai pedig meghajoltak. Nagyon fiatalnak tűnt. Végre mind a ketten készen álltunk. Amikor felébredtem, tudtam, hogy velem jön, csak kérnem kell. Valami megváltozott bennünk az előző napi beszélgetésünk óta, ezt ő is érezte. Gyors lábai az út felé fordultak, én pedig a kezéért nyúltam. Felnézett rám. Így, kéz a kézben sétáltunk ki. Ezúttal senki sem üldözött minket.
Borító: Unsplash
